Külön fejezetet érdemel a költő és a kommunista párt kapcsolatának története, mert sokáig politikai érdekek fűződtek ahhoz, hogy homályban maradjon.
Valójában József Attila akkori útkeresését és az illegális kommunista párt akkori pozícióját figyelembe véve, elválásuk éppúgy szükségszerűnek mondható, mint egymásra találásuk.
Még zavartalanul végzi pártmunkáját, amikor a moszkvai Sarló és Kalapács 1931. júniusi számában megjelenik a Moszkvai Proletárírók Szövetsége Magyar csoportjának megbízásából közzétett Platformtervezet, amely azt állítja róla, hogy „a fasizmus táborában keresi a kivezető utat”. Kétségtelen, hogy József Attilát igen érzékenyen érintette a megbélyegzés, választ is írt rá, amely kéziratban (és töredékben) maradt. De a Moszkvai Proletárírók Szövetsége Magyar csoportjának véleménye nem volt akkora súlyú, hogy a hazai kommunistáknak figyelembe kellett volna venniük. Nem az emigráció véleményén múlott a költő és a párt kapcsolata. A hazai kommunistákkal voltak nézeteltérései.
De nemcsak a párt szakított József Attilával, hanem a költő is a párttal, s erre a lépésre nem a sérelmei, hanem elvi meggondolásai késztették. Mindenekelőtt az, hogy a német kommunisták nem fogtak össze a szociáldemokratákkal a nácik ellen s így bűnrészessé váltak Hitler győzelmében - ez olyan politikai válságot tudatosított a költőben, ami nyílt vitába sodorta a párttal.
Tehát az engedetlen, „fegyelmezetlen” s ráadásul 1931 óta pszichoanalitikus kezelés alatt álló József Attila nem volt elfogadható a szűklátókörű, vakbuzgó, de egyszersmind az illegalitás nehéz körülményei között szigorú konspirációra kényszerülő mozgalom számára. A költő szemében viszont a kommunista párt elbukott a nagy történelmi próbatételen Németországban. Az eltávolodásnak megvolt az az esztétikai hozadéka is, hogy a túlságosan propagandaízű verseket a szocialista nézőpontot jóval áttételesebben, bonyolultabb struktúrában érvényesítő költemények váltják fel. ( Külvárosi éj, Téli éjszaka, 1932, A város peremén, Elégia, 1933).