József Attila

(1905-1937)

Az Ady utáni magyar költészet főalakja, a magyar irodalomból világirodalomba nőtt lángelme, a XX. század uralkodó eszméinek világviszonylatban is nagy jelentőségű lírai kifejezője, a szocialista világköltészet egyik példamutatója és vezéralakja. Jelentősége a nemzetközi irodalomban semmivel sem kisebb, mint Bartóké a zenében. És élt mindössze harminckét évet, sorsa nélkülözés, üldöztetés s meg nem értés volt. Rettegett a belülről fenyegető őrülettől és a kívülről fenyegető világőrülettől, a fasizmustól. Élete végső napjain is remekműveket írt, s nem reménykedve többé semmi jóban, öngyilkossággal fejezte be az életet.

A proletariátus legmélyéről indult, a munkásosztály élményvilágát hozta gyermekkorából. Az eltűnt apa és a korán halt mosónő árvája áttengődi az országot: proletárnyomor után a paraszti nyomort. Alulról ismerte meg a várost is, a falut is, és úgy emelkedett fel a szellem egyre magasabb rétegeibe, hogy számára nem volt különbség, még kevésbé ellentét népi és urbánus között. A kor károsan szított irodalmi fő ellentéte az ő költészetében teljes egységben jelenik meg: "az utca és a föld fiá"-nak tudja magát.

Tehetsége azonban korán érik, és rokoni támogatásokkal, szívós kitartással, küzdve a napi kenyérért, iskolába jár, érettségiig verekszi magát, egyetemre iratkozik. Szinte elképzelhetetlen, hogy ennyi kényszerű küzdelemmel hogyan tudott már ifjúkorában olyan nagy műveltséget és olyan fejlett irodalmi kultúrát szerezni. De annyi bizonyos, hogy tizenhét éves korában már birtokában van a Nyugat verstechnikájának, minden versformát biztosan kezel.

József Attila ars poeticái:
A XX. századi költői hitvallások sajátossága, hogy bennük a lírai én nem csupán a versírás szakmai-elméleti problémáival vet számot, hanem életprogramot is ad, önmagának a világban elfoglalt helyét is meghatározza. Az igazi ars poetica mindig kettős szorításban készül, a vállalás és elutasítás kettősségében.
József Attila költészetében az első jelentős költői hitvallás a ‘Nem én kiáltok’ kötet címadó versében található. József Attila ekkori útkeresése kettős irányú. Vonzódik az avantgárd expresszionista–konstruktivista–aktivista irányzatához és emberképéhez, ugyanakkor a ’20-as évek közepétől Bartók és Kodály munkássága nyomán előtérbe kerülő újnépiességhe
z
is. Ennek sajátossága a XIX. századihoz képest, hogy jóval archaikusabb rétegekben vizsgálja és kutatja a folklórt, s ily módon akarva-akaratlanul is a modern művészet sokféle törekvésével rokonítható.

Nem én kiáltok (1924.):
A vers a fiatal József Attila gondolati tájékozódásának sokféleségét, sokirányúságát mutatja. Az expresszionizmus életérzése, a fenyegetettség éppúgy megtalálható benne, mint az ezt feloldó, az én és külvilág antitézisét elviselhetővé tevő perszonalizmus. A Martin Buber nevével fémjelezhető filozófiai irányzat az elidegenedést jelképező Én–Az viszony helyébe az Én–Te viszonyt állítja. Felfogásában tehát a személyiség nem önmagába zárt individuum, hanem a világ és embertársai felé nyitott valaki. Ennek a gondolatnak a legszebb művészi megszólaltatása a magyar költészetben a vers szentenciózus két sora: “Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat”. József Attila felfogásában az embert nem az általa vállalt feladat vagy szerep nagysága minősíti, hanem az általa vállalt szerep maradéktalan betöltése (“Légy egy fűszálon a pici él / S nagyobb leszel a világ tengelyénél.”).
A költemény előrevetíti az érett József Attila szinte minden jellegzetes művészi módszerét, versépítő technikáját és képalkotását: a szentenciózus gondolatiság, a mikro- és makrokozmosz állandó együtt láttatása. József Attila szerint a költő médium, közvetítő a világ és az emberek között, fölerősítője a világ rejtett és artikulálhatatlan hangjainak.

Tiszta szívvel (1925.):
A költemény ars poetica abban az értelemben, amennyiben ide sorolhatjuk a lírai én önmeghatározási kísérleteit, helyzetértékelését. Bár József Attila a későbbiekben gyakorta hivatkozik a verset ihlető életrajzi körülményekre, illetve a vers szerepére életének alakulásában, valójában egy hagyományos dal-műfaj, a középkorig visszanyúló vágánsdal egyik típusáról van szó. Ezt az archaikus formát jelzik az első versszak gondolatritmusra épülő párhuzamai, az anaforikus szerkezet, melyek egyúttal fölidézik Babits ‘Cigánydal’-ának motívumait is. Sokféle hangnembeli és művelődéstörténeti–poétikai utalás található a költeményben (népballada, az ördöggel való alku stb.). Ignotus egy nemzedék hitvallásának nevezte a költeményt, mely az ifjúságnak a világgal való totális szembenállását fejezi ki nagy művészi erővel.

Csokonai óta ő a magyar versformák legváltozatosabb eredményű kísérletezője, költészetének formavilága szélesebb skálájú, mint Kosztolányié vagy Babitsé.

Tizenhét éves korában Szegeden Juhász Gyula felfigyel rá. Nemsokára meg is jelenik első kötete (Szépség koldusa). Ebben még Kosztolányi és Juhász Gyula tanítványának mutatkozik, de úgy, hogy hallható már saját hangjának eredetisége is. Később is magába fogadja a különböző hatásokat, és magához hasonítja. Hamarosan megilleti Ady, majd Kassák költészete, később a modern nyugati költészet. Ezekből ötvözi össze a maga hangját-stílusát, amellyel kora legfőbb mondanivalóit tudja klasszikus végérvényességgel megfogalmazni.

A műfajiság problémái József Attila költészetében:
A tiszta műfajiság felbomlásának kezdete egyszerre függ össze a romantika korában az egység szétesésével, és mintegy utolsó kísérletként az egység, az egész, a teljesség megragadásának igényével. A tiszta műfajiság felbomlása azonban megfordíthatatlan folyamat volt, s az avantgárd esztétikájában és költői gyakorlatában véglegesen eltűntek a műfaji határok. József Attila egyik legfontosabb emberi és költői törekvése a szabadság és a rend antitézisének feloldása egy lehetséges harmónia jegyében. Ennek poétikai vonatkozása az a kísérlet, melyet a hagyományos és tiszta műfajok visszaállításáért tett. Ez a törekvés tükröződik reprezentatív versei egy csoportjának címadásában is.

Elégia (1933.):
Műfajelméleti szempontból József Attila a schilleri elégiaértelmezést követi: eszményt és valóságot állít szembe egymással. Ez az ütköztetés jelenik meg a vers képi világában, az ellentétpárokban, az egymás mellé rendelt mondatok egymást kizáró gondolati tartalmában, az oximoronban (pl.: kopár öröm). Gondolati szinten az ideál az elképzelt jövő, a reál a jelen, a valóság, melyből – s ez adja a vers elégikus, melankolikus, lemondó hangulatát – nem születhet meg a jövő. A lírai én magatartása – mint oly sok nagy József Attila versben – a szemlélődés. Viszonya a tárgyához éppen ebből fakadóan kettős. A kívülállás, mely lehetővé teszi a tárgy pontos számbavételét, leltárszerű összegzését, és az érzelmi azonosulás vágya egyszerre van jelen. A vers másik íve az önmeghatározás szándékát és folyamatát tárja elénk. Az identitás keresésének, illetve az identifikáció folyamatának legfontosabb kérdését teszi fel, amikor önmaga eredetére kérdez rá. Az önmeghatározás ismételten kettős kifutású. Az értelmi, logikai sík tagadja az ürességgel és a hiánnyal való azonosulást, az érzelmi vonulat túllépve az elme vizsgálódásán a megtalált azonosságát hangsúlyozza. Ezzel függ össze az utolsó szerkezeti egység hangnem- és műfajváltása. A lemondó, fájdalmas hangulatot a megtalált azonosság ódikus hangneme váltja fel.

Óda (1933.):
A műfaj két legfontosabb alkotás-lélektani mozzanata, az eleváció és az illumináció fellelhető a versben. A felütés sajátos és jellegzetes József Attila-verskezdés, a meditációs helyzetet teremti meg. A helyzet egyúttal képi szinten is jelzi a felülemelkedést, a dolgokra, érzelmekre, világra való rálátás lehetőségét. Az első egység József Attilától szokatlan módon egy otthonias, bensőséges, meghitt világot és hangulatot tár elénk. Egyúttal előrevetíti a vers egyik legfontosabb gondolatát az öntudatlan emlékezés révén: ember és világ, ember és természet ellentéte feloldható, az egység és harmónia megélhető. A második egység elemi erejű felkiáltása után a hangsúlyos helyen elhelyezett oximoronok révén (a távol közelében, édes mostoha) szintén a világban fellelhető ellentétek kiegyenlíthetőségéről szól. A szerelmi érzés képes betölteni és humanizálni a világot. A harmadik egység első versszaka a szerelmes versek jellegzetes költői megoldásával hasonlatsorozattal próbálja érzékeltetni és kimondani az artikulálhatatlan érzelmet. Az anaforikus szerkezetben a hétköznapi, konvencionális hasonlatok váltakoznak a meghökkentővel és eredetivel. A második versszak a szerelmi érzés természettudományos törvényeken alapuló magyarázata. A harmadik versszakban az összes érzékelési terület a kedves alakját idézi. Az állandóság és változás nehezen megragadható törvénye érzékletessé válik a szerelmi érzésben. A 4. egység az emberi biológikum, az anatómia példáin keresztül szól az emberi test csodájáról, a mikro- és makrokozmosz egységéről, az egyéni és társadalmi–szociális létezés harmóniájáról. Az ábrázolás funkcionális naturalizmusát oldják és átlényegítik a szakrális kifejezések, illetve rájátszások. Az 5. egység nehezen értelmezhető módon szól a létezés esetlegességéről és a törvény bizonyosságáról. Hogy mit takar a két fogalom, az nem is annyira a versből, mint talán az életmű egészéből magyarázható. A zárójeles hozzátoldás a megvilágosodás képi ábrázolása révén egyszerre utal vissza az átélt, megtapasztalt élmény elementáris erejére, de arra is, hogy ennek nagysága egyszeri és megismételhetetlen, s ennek hiánya ezentúl rávetül a lírai én életére. A Mellékdal a maga népdalszerű egyszerűségével a megélhető szerelem élményét villantja fel, ellentétben mindazz
al, amit a meditációs folyamat révén a lírai én megtapasztalt és átélt. Ebben az értelmezésben műfaji szintézisről van szó: az óda emelkedettségét a dal egynemű élményvilága elégiává minősíti át.

A Dunánál (1936.):
A költemény az 1936-os könyvhétre megjelent Szép Szó kiadvány ‘Mai magyarok régi magyarokról’ esszékötet nyitóverse. Az “alkalmiságra” utal a címet felidézve az utolsó előtti versszak felszólítása is. A vers hármas felépítése kísérlet a klasszikus pindaroszi ódaszerkezet felújítására. A Duna egyszerre konkrét és jelképes értelmű a versben. A folyó látványa indítja el a meditációs helyzet felvázolása után a lírai én gondolatmenetét. A folyó azonban a legősibb bölcseleti attribútum, már Hérakleitosznál a pantha rei gondolatában az állandóság és változás egységének kifejezője. A Duna azonban a vers kontextusát tekintve, illetve a költemény alkalmi jellegéből is következően a környező népek – eltérő történelmi sorsuktól függetlenül – egységét és egymásrautaltságát is jelképezi. Nem utolsó sorban azonban kifejezi a József Attila-i szemlélet és világértelmezés tágasságát is. Az első szerkezeti egység a pindaroszi ódafelfogásnak megfelelően a tárgyhoz való odafordulást jelképezi. A lírai én jellegzetes magatartásformája, a szemlélődés és meditáció nem a világhoz való passzivitás kifejezője, hanem éppen a világ megértéséhez adekvát magatartás. A második egység a tárgyról vallott felfogás kifejtése. Rendkívül sokrétű filozófiai–eszmetörténeti gondolatot sűrít össze a harmadik versszakban József Attila. Éppúgy föllelhetjük benne a bergsoni időfelfogást a szubjektív és objektív időről, a tudat mozgófényképes jellegéről, mint ahogy Freud tudatalattiról szóló tanítását, illetve Jungnak az archetípusról való szemléletét is. A második részt szervező kép az egy, az egység, a keleti filozófiák tanításához éppúgy kapcsolódik, mint Plótinosz gondolataihoz, aki mindent az Egyre vezetett vissza. A hellenisztikus gondolkodónál is a kezdeti ősegységből alakult ki a kettős világ. A harmadik rész, mely a tárgyból levonható magatartásformát és mintát tartalmazza, erőteljes kezdősorával a történelmi–szociális egységet hangsúlyozza, 1936-ban, az erősödő fajelmélet időszakában hittétel az embereket, emberiséget a fajon, származáson túl összekötő lényegi–nembeli összetartozása mellett. A lírai én egyúttal föllép a szelektív emlékezet és történelemfelfogás ellen, lett légyen az osztályszempontból teleologikus, avagy a nemzeteszme jegyében kisajátított. Az utolsó strófa a sor elejére vetett és itt nyomatékosított E/1-ű személyes névmással az én szerepét és feladatát hangsúlyozza. A bonyolult filozófiai és bölcseleti fejtegetés után az első mondat egyszerű kijelentése (“Én dolgozni akarok”) rendkívül nyomatékossá válik. A munka József Attilánál az értelmes és célirányos emberi cselekvés kifejezője. Megfogalmazza a múlt–jelen–jövő egymáshoz való viszonyát, immár az első két rész felismeré
se jegyében: a múlt bevallása és számbavétele lehet a kiindulópontja a jövőbe irányuló jelenbeli cselekvésnek.

Tanulmányait azonban nem folytathatja. Költészetének még ösztönös, de jól érezhető forradalmi hangja ellene fordítja a professzorait: eltanácsolják az egyetemről. De nem akadályozhatják meg szakadatlan továbbtanulását. Hamarosan felfigyel rá az irodalom, Juhász Gyula után az új hangokra oly érzékeny és mindig segítőkész Kosztolányi, majd - ellentétes érzelmekkel - Babits is, és a Nyugatnál harciasabb, baloldali-polgári A Tollat szerkesztő Zsolt Béla, de felfigyelnek a szociáldemokraták is, hiszen a Népszava irodalmi rovatát a költészethez jól értő Révész Béla szerkeszti. Így azután hamarosan a Nyugat, A Toll és a Népszava kezdi hozni a József Attila-verseket. És a kitűnően induló fiatal költőnek most már alkalma nyílik külföldi útra is, ha vállalja a nélkülözéseket, de hát ezt kisgyermekkora óta megszokta. Nekiindul a világnak, fő állomások Bécs és Párizs. Eddig is tudott németül és franciául (nyelvtanárnak indult), most tökéletesítheti ismereteit, s ami még fontosabb, nyelvismerete révén kinyílik előtte az új német és francia költészet. Bécsben megismeri az irodalmi emigrációt, és az emigránsok között Kassák Lajost és Lukács Györgyöt. Az ő körükben kezd a lázongó fiatalember tudatos marxista forradalmár lenni. Marxot, Hegelt, Lenint olvas. Párizsban már kommunistának tudja magát. Majd amikor nagy tapasztalatokkal hazatér, kapcsolatba kerül az illegális munkásmozgalommal, idővel a kommunista párt tagja lesz. Pártos költő, aki hiszi, hogy a munkásmozgalom képviseli most már az emberiség ügyét: ezt akarja szolgálni.

Fiatalos hévvel támadja bal felől versben is, kritikában is Babits politikai elhúzódását. Lényegében igaza van (ezt évekkel később a Jónás könyvét író Babits maga is tudja), de a hang sértően kíméletlen és méltánytalan (ezt viszont József Attila látja be néhány évvel később). Ez a támadás elszigeteli a polgári költészettől, a Nyugat elzárkózik előle. A pártban viszont sokan őt tartják idegen elemnek. Az akkori pártszervezés szektás szellemének gyanús minden olyan nagy műveltségű értelmiségi, aki túlnéz a napi politikai teendőkön. József Attilát polgári entellektüelnek vélik, s az idegenkedést fokozza a költő tudományosan felkészült rokonszenve a freudizmus iránt. Nem áll egyedül József Attila a jelentékeny gondolkodó elmék között, akik Freud tanításának fő eredményeit be akarják építeni a marxizmusba. Ez lehet vita tárgya, de a szektás szellem szemében pártellenes bűn. S így, miközben József Attila ismételten kerül bíróság elé verseinek világnézete miatt, az egyik verseskönyvét el is kobozzák, miközben nemcsak a hivatalos jobboldal, de az ellenzéki polgári baloldal is egyre inkább a kommunista költőt ismeri fel benne - törölték a párt tagjai közül.

Idegzete eddig sem volt jó. Művész volt, nagy művész: eleve érzékeny idegrendszerű. A sok nélkülözés, a mélyre szívott érzelmi válságok, szerelmi reménytelenségek, rendetlen életmód eddig is koptatták-rongálták az érzékeny idegzetet, egyszer ifjúkorában már kísérletezett is az öngyilkossággal. Amikor elkötelezte magát a párt feladataihoz, a pártban találta meg az egyetlen biztonságos fogódzót az életben. És most kivetetten, egyedül állt. Ekkor kezdett rohamosan romlani az idegrendszere.

Körülötte pedig az egész világ készült megőrülni: a fasizmus, úgy látszott, ellenállhatatlanul terjed Európában. József Attila előbb ismerte fel a népfrontpolitika nélkülözhetetlen szükségességét, mielőtt a kommunista párt meghirdette volna. Amikor ő igényelte, ezt a dogmatikusok pártellenesnek minősítették. Nemsokára ez volt a pártvonal, de akkor József Attila már kivetettként rettegett a megőrüléstől.

Adódott olykor boldog szerelem is, amelyet megmérgezett a nyomor és a betegség, keresett még boldogabb szerelmet, de viszonzásra nem talált.

József Attila kései költészete:
Az irodalomtörténet az 1936–37-ben keletkezett költeményeket kései, összegző vagy leltárverseknek nevezi. A két év termése József Attila világszemléletének, poétikájának és poézisének kiteljesedését jelenti.
Életrajzi–eszmei háttér:

1.) Egyre erősödő betegsége, az elme kétségbeesett küzdelme a tisztánlátásért, a személyiség megtartásáért és megőrzéséért.

2.) A pszichoanalitikus kezelés – ha akaratlanul is – nem oldotta, inkább tudatosította betegségét. (Csak 1943-ban írták le az Egyesült Államokban József Attila feltételezhető kórisméjét, az ún. határeseti betegségét.)

3.) Reménytelen küzdelem a megtartó közösségért, a társért, még akkor is, ha van magányt oldó eszmei közösség (Szép Szó), és van társ, Flóra.

4.) Fölerősödik a nemzet sorsáért való aggódás. A Szép Szó révén bekapcsolódik a kor eszmei–politikai küzdelmeibe, a népi–urbánus vitába.

5.) Félelemmel és féltéssel tölti el a fasizmus előretörése, a demokratikus eszmék háttérbe szorulása.

6.) Szembe kell néznie a korábban vallott bolseviki kommunista eszmék eltorzulásával, embertelenségével, a baloldali eszmék és erők gyengeségével és megosztottságával.

Ebben a küzdelemben, ezzel a háttérrel a költészet, az alkotás válik utolsó menedékké, öngyógyító mechanizmussá a tisztánlátásért és önmegőrzésért vívott harcban. Ennek jele a versek számának növekedése. A megelőző időszakokban évi 10–12 verset írt, ’36-ban 37-et, ’37-ben 45-öt.
Legfontosabb témakörök:

1.) A totalitárius rendszerek ellen írott versek

Világosítsd föl (1936.):
A fasiszta kommunizmus jelzős szerkezet utalás a két totalitárius rendszerre, melynek közös jellemzője a szabadság kiiktatásával megteremtett rend. A csahos kutya frázis a kommunista mozgalom kedvenc nyelvi fordulata, mint ahogy a “ne legyen a gyerek hiába / s ne legyen szabad, ami jó” kitétel a szovjet alkotmány abortusz ellenes tézisét idézi, de válasz a népi mozgalom nemzetmentő programjára is, mely a gyerekszám növekedésének fontosságát, kötelező jellegét hangsúlyozta.

Két hexameter (1936.):
Mindkét költemény közös gondolata, hogy a külső világ szabadságának hiánya nem oldozza fel az embert az erkölcsi döntés felelőssége és szabadsága alól.

Thomas Mann üdvözlése (1937.):
A műfaj a keletkezés körülményeit tekintve alkalmi, köszöntő költemény. Ez határozza meg a hangvételt, a kapcsolatteremtő funkció erős jelenlétét. A műfajnak megfelelően utal Thomas Mann műveire, a Varázshegyre, magyarországi kapcsolataira (Kosztolányi: Néró, a véres költő című regénye német kiadása elé Thomas Mann írt előszót). Fölvázolja Thomas Mann jelentőségét az egész versen végigvonuló apa–gyerek allegóriával. József Attila Thomas Mann-képe megfelel az európai értelmiségnek a német íróról kialakított felfogásának: ő az európai humanizmus letéteményese, a tisztánlátó humanista művész. (1937 januárjában Thomas Mann Magyarországra érkezik, s a Zeneakadémián tartott előadást, felolvasóestet. József Attila versét az ügyészség nem engedte felolvasni.) Az alkalmi vers azonban ódává emelkedik, a két alkotáslélektani kellék, az illumináció és eleváció versszervezővé válik. Két paradoxon feloldására törekszik a lírai én. “Az igazat mondd, ne csak a valódit” kitétel a tényeken való túllépésben, az igazságig való eljutásban látja a művész szerepét. A fehér és európai ellentétpár megkülönbözteti az antropológiai–faji és a kulturális–erkölcsi dimenzióit az embernek, elvetve az előbbit, hangsúlyozva azt, hogy európaiságunk lényege az évezredek során felhalmozott erkölcsi, művészi, kulturális értékek védelme és továbbadása.

Ős patkány terjeszt kórt... (1937.):
Ősi és sokszor használt metaforát (Camus: A pestis), a pestist, a járványt használja József Attila a totalitárius rendszerek létrejöttének jellemzésére. Ennek legfőbb oka “a meg nem gondolt gondolat”, a következményeivel nem számoló gondolkodás, hiszen az emberiség történetében mindenféle gondolat megvalósulásra tört és tör.

2.) A nemzet jelenével, múltjával és jövőjével számot vető alkotások

Hazám (1937.):
A népi–urbánus vita idején József Attila publicistaként, baráti köre révén az urbánusok táborához tartozott (Szép Szó). Költészetében viszont fölé tudott emelkedni a magyar értelmiséget megosztó polémián. A Hazám a népi írók szociográfiai tevékenységét idéző teljességgel vet számot az ország, a vidék helyzetével, a liberális demokrácia, a szabad választás eszméjének sürgetése inkább az urbánus gondolkodókra vall. Az első szonett a meditációs helyzet felvázolása. A 2–6. szonett tényfeltárás, a tárgy kifejtése. A 7. szonett a mégis-motívummal a reformkori sorsódákat idézi, egyén, közösség, emberiség szintjén oldja meg a problémát, illetve a klasszikus retorika leg
hatásosabbnak vélt fordulatával, fohásszal fejeződik be a költemény.

3.) A létösszegző versek
Általános poétikai jellemzői, hogy a költemények nem egy gondolkodási folyamat tükörképei, leképezői, hanem ennek a folyamatnak végső eredményét, konklúzióját adják. Ebből fakad a versek erős szentenciózussága, kinyilatkoztatásszerű volta. E végső letisztultság folytán az egyes strófák és sorok között rendkívül erős a kauzalitás, még akkor is, ha az összefüggéseket nyelvtani–logikai szinten jelző kapcsolóelemek gyakorta el is maradnak. Háttérbe szorulnak az önéletrajzi jellegű képek, s meghatározóvá válik az általános érvényt hordozó természeti metaforika.

Verstípusok:
Uralkodóvá válik a mú
lt–jelen–jövő hármasságát ok-okozati összefüggésbe állító még–már–most típusú időszembesítő vers, a személyiség válságát általános érvénnyel megfogalmazó önmegszólító vers, illetve e két verstípus sajátosságait ötvöző létösszegző verstípus.

Etika:
A személyiség kegyetlen önmagábanézése, sorsával, szerepeivel való számvetése szükségszerűen hozza magával a fájdalmasan tragikus felismerést a kiteljesedés lehetetlenségéről, a boldogság eljátszásáról. A véglegesen felnőtté vált lírai én önanalízise megköveteli azt, hogy elutasítsa magától a gyermeki szándék-etikát, s helyette a felnőtt következmény-etikáját vállalja. A kései versek fontos üzenete, tragikus voltában is humánus volta abban tükröződik, hogy ugyan általános érvénnyel szól az ember buká
sáról, de csak mint lehetséges bukásról, és nem az emberi sorsból szükségszerűen következő tragikumról beszél.

Tudod, hogy nincs bocsánat (1937.):
Az első két versszak a kétféle etika szembeállítása, elutasítva a megbánás gyermeki gesztusát, s vállalva a következményeket. A bűn a személyiség kiteljesítésének elmulasztása. Az 5., 6., 7., 8. versszak a rossz szerepek felsorolása, melyből logikusan következik a folytathatatlanság érzése. Az utolsó versszakban felvillantott lehetőség kettősen értelmezhető. Egyrészt az elvek feladása, azaz az önfeladás révén lenne folytatható csak az élet, illetve ha a szerelmet hangsúlyozzuk, akkor az emberi kapcsolatok megtartóereje emelhetne ki a tragikus léthelyzetből.

Karóval jöttél... (1937.):
A lírai én és a világ tragikus antitézise valójában a világgal, környezettel való nem mindig indokolt konfrontációból fakad. A lírai én a végső szembenézéskor ezt az ellentétet nem háríthatja át a világra mintegy önmagát felmentve az életkudarc alól.

Talán eltűnök hirtelen...(1937.):
A mindenfajta konkrét életrajzi mozzanattól mentes költemény a legősibb metaforikát és toposzokat használva szembesíti egymással a 3 idősíkot. Értékhiányos, eltékozolt és elpazarolt múltból – annak jelenbeli felismerése után – nem fakadhat értéktelített, reményteli jövő.

És közben - legalábbis irodalmi körökben - híres költő lett. Most már Babits is újra elismerte; összebékültek, Kosztolányi lelkesedett érte, a polgári baloldal a magáénak kívánta. Valamennyire javult hát anyagi helyzete (Hatvani, a nagy mecénás, Ady hajdani pártfogója is segítette), szerkesztője lett egy új, színvonalas haladó polgári folyóiratnak, a Szép Szónak. De itt is eléggé magányos volt, a munkatársak, ha jó barátok is voltak, politikailag tőle jobbra álltak (legközelebb talán az anarchista Remenyik Zsigmond volt). Egyre jobban nyomasztotta az idegbaj. Az orvosok és pszichológusok csak ideig-óráig tudtak valamit javítani: az életet egyre elviselhetetlenebbnek érezte. Pedig első gyűjteményes kötete, a Medvetánc óta meg lehetett elégedve a fogadtatással, és évről évre tökéletesebb remekműveket írt. Világnézeti lírája egyenrangú Petőfiével és Adyéval, de túllépett rajtuk, ő a nagy szocialista megoldás vátesze, Majakovszkij és Aragon társa a világirodalomban. Szerelmi lírája pedig hasonlóképpen Petőfivel és Adyval teszi egyenrangúvá, s a világirodalomban a legelsők társa Petrarcától Baudelaire-en keresztül Éluard-ig. Költészetében klasszicizmustól szürrealizmusig, ősmítosztól marxizmusig évezredek eredménye szövődik óriási egységgé. Minden, ami költészetünkben addig volt, beleolvadt József Attilába; minden, ami azóta van, vele kezdődik. A "szellem és szerelem", a  humanizmus, az európai magyarság klasszikusa volt. Csak idegekkel nem bírta tovább. Vonat elé vetette magát. A Baumgarten-díj halála után érkezett meg. Azután nemzeti klasszikus lett. Azután világirodalmi klasszikus.

( http://www.literatura.hu/irok/xxszazad/eulira/jozsef.htm )