Cikk1  
 


Részletes ismeretés
Kertész Imre kapta az idei irodalmi Nobel-díjat. Az 1929-ben született író az első magyar, aki ebben az elismerésben részesülhetett. A Sorstalanság szerzője olyan jelöltek közül lett díjazott, mint az amerikai Philip Roth, John Updike és Thomas Pynchon, a dél-afrikai J. M. Coetzee és a szomáliai Nuruddin Farah.
 

2000-beszélgetés Kertész Imrével

A Merlin Színházban 1995. december 21-én tartott 2000esten készült felvétel szerkesztett, nyomtatásban eddig nem publikált változata. Elhangzott a Magyar Rádió Vastag Margó című műsorában; szerkesztette Jósvai Lídia és Németh Gábor.

- Valamelyik interjúdban megjegyezted, hogy életednek és írói munkásságodnak időszakai mintha többé-kevésbé közvetlenül összefüggnének azokkal a történelmi vagy társadalmi váltásokkal, amelyeket ez az ország megél.
- Ezt most központi kérdésnek érzem. És bárkivel beszéljek is, mindenütt valami olyasmit tapasztalok, hogy az embereknek valami elásnivalójuk van. Nem amiatt, hogy elkövettek volna valamit - a múlttal nem sikerül zöld ágra vergődni. Most már nagyjából világos, hogy miért. Mert olyan helyzetben élünk, amely mindig minket kíván. Mindig fölfal bennünket. Tehát élünk egy helyzetben, amelynek megvan a sajátos erkölcsi, illetve gondolati normája, meg a sajátos nyelve is, és mire megszokja az ember, hogyan köll hazudnia önmagának meg másoknak, egyszerre véget ér. Akkor kiderül, hogy az a világ bűnös volt. Na most mihez kezdesz? Jön egy másik konszenzus, ahhoz kell vadonatúj módon alkalmazkodni. Át köll hozzá írni a múltat, muszáj, akkor is, ha nem vagy sáros, egész egyszerűen nem megy másképpen. Szóval, ez a huszadik század. Itt voltak a totalitarizmusok, melyeket az ember végigcsinál becsülettel, tisztességgel. Utána valahogyan kimászik a lyukból, és akkor ott áll, és szemrehányóan mutogatnak rá, hogy miért volt a lyukban, miért mászott ki belőle - ez így zajlik. Sok az efféle fordulat Magyarországon, kezdődött 1944-ben, '45-ben, '48 volt a fordulat éve, azután '53, '56 és így tovább.
- Már meg is kezdtük a merülést. Tudniillik az a legfőbb kérdésem, legalábbis a beszélgetés első részében, hogy gyermekkorod a személyes múltadban, és természetesen most, mennyire van jelen a számodra, mennyire fordulsz vissza. Az a benyomásom ugyanis, hogy ez a '44-es, '45-ös- minek is nevezzem- ez a tagló mintha elvágta volna a messze ringó gyermekkor világához fűző szálakat.
- Igen, mert 1945-ben kétségkívül fölbomlott egy világ. Az nagyon éles váltás volt.
- És mintha nem tértél volna vissza nosztalgikusan a gyermekkorba.
- A harmincas évekbe?
- Igen.
- Nem, azt nagyon utáltam. Elsősorban is: nyilván nem szerettem eléggé a családomat, holott kellett volna. És rossz gyerek is voltam, állandóan bűnök terhelték lelkiismeretemet. Adósságot csináltam a fűszeresnél, valamint rossz tanuló voltam. Emlékszem, hogy elmentünk például kirándulni, és akkor anyám, apám leült valahova, egy vendéglőbe, én meg elmentem sétálni, akár egy öregúr. Hátratett kézzel róttam az ösvényeket és gondolkodtam - ilyen lehettem tíz éves koromban. Akkoriban fonák volt persze az egész helyzet, a származásom miatt mindig kellett valamit csinálnunk. "Édes fiam, neked jól kell tanulni, mert csak jelessel mehetsz a gimnáziumba. Ha nem vagy tiszta jeles, akkor nem vesznek föl."
- Gyerekkorodban állandóan nyomott téged ennek a súlya?
- Állandóan. Például el kellett költözni, be köllött jelentkezni máshová, mint ahol laktam, mert csak abba a kerületbe vettek volna föl a gimnáziumba, ugyanis csak ott létesítettek zsidó osztályt. Ez az érzés állandóan jelen volt.
- Jól szituált polgári családba születtél?
- Korántsem. Állandóan anyagi problémákkal küszködtünk. Anyám és apám korán elvált, én akkor öt éves voltam, és engem betettek egy intézetbe, ami óriási áldozat volt, mivel nagyon jó intézetbe kerültem a Munkácsy Mihály utcába, úri helyre, a Gábor Fiúnevelő Intézetbe, és az apám- most meséljek?
- Mesélj, mesélj.
- Szóval apai nagypapám óriási figura volt, kérlek szépen, a legenda pedig úgy szólt, hogy Pacsán született, Keszthely mellett, és afféle zsidó paraszt volt. Nos, ő elunta magát otthon, és elindult mezítláb Budapestre. Szép nagy lába volt, 46-os, nagyon büszke volt rá - akkoriban, a 30-as években valamivel kisebbek voltak az emberek, ma ez nem akkora meglepetés, minden fiúnak 46-os lába van. Nos hát jött, jött, és eljött egészen a fényes Rákóczi útig (mindez még az első világháború előtt). Látott egy gyönyörű rövidáru-divatáru üzletet, és oda beállt segédnek. De ez nem elég, most jön a meglepő fordulat. Elvette feleségül a tulajdonos legfiatalabb lányát. Nem akarták hozzáadni, nagy botrány kerekedett természetesen, de ő elvette, és nyitott egy üzletet. Tükrös, fényes üzlet, hét segéd dolgozott benne. Lett két fia, majd kitört az első világháború. Nagyapám ugyebár nagy hazafi volt, és a teljes vagyonát, úgy ahogy volt, az úgynevezett hadikölcsönbe fektette-
- Tipikus történet.
- -tipikus. Ráadásul az első világháborúban elvesztette a nagyobbik fiát. Nagyon gyászolták. Maradt a kisebbik fiú, a papám. A nagypapám, szegény, megindult a gazdasági válság jellegzetes, deklasszálódó útján. Amikor megismertem őt, éppen ott tartott, hogy a Tömő utcában lakott egy házban, ahol a fel- és a lemenő egzisztenciák találkoztak. Átmeneti hely volt, szoba-konyha, egyéb semmi. A Tömő utcában ez az egyetlen ház maradt meg, szemben a Füvészkerttel, a többit lerombolták vagy újjáépítették. Azt hiszem, fantasztikus hely volt, amikor ott laktam egy darabig (mert azután intézetbe kerültem). És volt a nagyapámnak a Práter utcában egy kis rövidáruüzlete, ott nagyon szerettem lenni, egyébként főként azért, mert jöttek az ügynökök. Leült a vigéc meg a nagypapi, vicceltek egymással, imádtam, ahogy ugratták egymást. Szóval így élt szegénykém, egészen '44-ig. Akkor már jóval 70 fölött járt, de valahogy kihúzta a gettóban. És sajnos nincs vége a történetnek - a gettóban valahogy kihúzta nagyanyámmal együtt, aki süket volt, vak volt, mindenféle baja volt, utána bekerültek egy zsidó felekezeti szeretetotthonba, de azt a Rákosiék kitelepítették.
- Balassagyarmatra, ugye?
- Valahová a határ mellé, ahová külön engedélyre volt szükség. Emlékszem, meg akartam őket látogatni - húszéves voltam vagy tizenkilenc -, de engedély nélkül nem lehetett. Ők valahol ott haltak meg. A papámmal, mint utóbb kiderült, bajok voltak, mert nem tudott egzisztenciát teremteni. No most, az utolsó pénzével a nagyapám megbízott valakit, egy Galambos úr nevű fakereskedőt, emlékszem rá világosan, szürke kamáslit viselt, nagyon elegáns, irtó finom úr volt, őszes bajusszal. Fatelepei voltak, talán több is, és apám nála volt alkalmazásban. Kivettek neki egy fapincét, egy nagyobb raktárt a Koszorú utcában, és oda Galambos úr fát vitetett, ami bizományban apámnál volt, ő pedig mindig elszámolt, ha eladott valamit. Nem volt ez fényes bolt, apámnak mindig gondjai voltak; elég nehezen élt. Ez az apai ág. Az anyai ágról még kevesebbet tudok. Kolozsváriak voltak. A nagypapám nem tudom, honnan az ördögből származott, de szombatos volt, azért, mert a szombatosok általában nem akartak katonák lenni. A banktisztviselő nagypapám 1917-ben, a román megszállás idején fölmenekült Budapestre, és attól kezdve neki is csak lefelé vezetett az útja, szóval megpróbáltak egy üzletet valamit a feleségével (aki nem volt az édes nagyanyám). Nagyapám üzleti antitalentum volt, csendes, finom úriember, aki, ha bejöttek a vevők, elfordult, szóval az egész egzisztencia nem volt neki való. Később Rákosszentmihályon vettek kis családi házat, és ott éltek. Kis nyugdíjuk volt, de a család segített. No mármost az anyám, elvált az apámtól és férjhez ment; apám úgyszintén megnősült, tehát négy darab szülőm is volt, de én intézetben voltam.
- Egészen '44-ig?
- Nem, nem. Amikor a papám megnősült, a Baross utcába költözött. Emiatt én a nyolcadik kerületi környéket egészen a mély vizekig, a Mátyás térig, Karpfenstein utcáig mind láttam. Anyám viszont a Rózsadombon lakott, így hát megtettem ezeket a nagy utakat, és a Rózsadombot is úgy ismertem, mint a tenyeremet, az persze teljesen más világ volt.
- A háború előtti Budapest hangulata, élete mennyire-
- A háború előtti Budapest hangulatára két dolog nyomta rá a bélyegét. Elsősorban a vesztett háború, és a Horthy-őrület, amely teljesen elmaradott, ostoba, dél-amerikaias kultusz volt. Akkor már kezdődött a militarizálódás, szegény magyar katonák vonultak a szegény városban - másrészt még érződött annak a hangulata, amikor Budapest 1870 és 1914 között még épült. Ez az ötven év, a Gründerzeit, olyan felemelő, olyan csodálatos lehetett, és a nyomait még őrizte a város, fiatal volt és tiszta volt és szép és ápolt. Úri város volt, eltekintve a nyomornegyedektől, amelyek bőven akadtak, de egészen finom és nagyon-nagyon jó hangulata volt, és létezett egyfajta pesti humor is-
- Ami már nincs.
- Ó, hol van az már?!
- No és az iskola?
- Az elemit jelesen végeztem. Akár százféle magánelemibe is járhattam volna, akárhogy tanulok is, mindenképpen jelest kaptam volna, azért, hogy fölvegyenek a gimnáziumba, amely a hetedik kerületi, állami Madách Imre Gimnázium volt a Barcsay utcában. Indítottak egy A és egy B osztályt. A B-t a zsidó fiúknak tartották fenn, negyven fiút vettek föl oda, kizárólag színjelessel, úgyhogy ez egy elit társaság volt. Nem is értem a politikát: tudniillik az igen vegyes A osztály miatt a tanárok vetélkedtek, hogy a B-ben taníthassanak. Bizonyos anyagi háttér kellett hozzá, bizonyos végzettség, egyszóval kiváló társaság volt ez. Engem egyáltalán nem érdekelt, és sokat szenvedtem, mert nem tudtam, miért nem érdekel. Otthon folyton kikaptam a latin, a matematika miatt, mert nem tudtam odafigyelni.
- És mire figyeltél?
- Attól tartok, hogy semmire. Ezek ilyen kósza évek, ez a 10 és 14 közötti kamaszvilág. Gomboztam.
- Gombfociztál?
- Gomboztam. Erre nagyon határozottan emlékszem.
- Nagyon tiszteletreméltó. És semmi nem lebegett előtted?
- Semmi nem lebegett. Abszolúte semmi.
- Azután kikerültél Auschwitzba. Nos, én erről nem tudom, hogy kérdezzelek-e?
- Ahogy akarod.
- Tudniillik, hát maga Auschwitz- az valóban nem-
- Az valóban nem, Auschwitz az valóban nem.
- De- szóval utána?
- A valóban után valóban hazajöttem.
- Ez a hazajövetel, ez nem teljesen magától értetődő.
- Az nem teljesen. Az abszolút nem.
- De nemcsak Auschwitz okán, hanem az Auschwitz utáni döntésed miatt. Tehát, itt van az az egzisztenciális döntés, ami végighúzódik az egész életeden. Az itt maradás vagy a kivándorlás.
- Felajánlották, hogy menjek ki Svédországba. Arra emlékszem, hogy Buchenwaldban - végül is ott szabadultam föl - egy amerikai újságból való fénykép keringett, és ez a kép a Kálvin teret ábrázolta, amire én akkor határozottan emlékeztem. A Kálvin tér szét volt lőve, az a kút, az a gyönyörű kút, ami a Kálvin téren állt, az vagy nem volt ott, vagy szét volt lőve, szóval mutatták, hogy így néz ki a város, ne menjek haza, nem érdemes. A választás, hogy akkor hazajöttem Budapestre, egy kamaszgyerek teljesen ösztönös és természetes választása volt, aki onnan ment el, látni akarta a szüleit, természetesnek tartotta, hogy ott lakik, ott van otthon. Így jöttem haza.
- Ahogy az a Sorstalanság egyik motívumában meg is jelenik, Auschwitzot nagyon sokan úgy ítélték meg, hogy "ezt tették velünk, ők tették", és oda én többé nem megyek vissza.
- Nem, bennem nem volt ilyen ressentiment. Utáltam persze ezeket, a házmestert, akiről tudtam, hogy nyilas volt, a szomszédot, akiről szintén tudtam, de az egészet nem.
- Különösebb remény sem volt benned, hogy majd itt, most egy új világ jön?
- Nem tudom, mert én nagyon hamar kommunista lettem.
- Mikor?
- 1946-ban. Azt hiszem, '45 végén akartam belépni a pártba, de azt mondták, hogy még nem vagyok 16 éves. Csak 16 éves koromban jelentkezzem. Jelentkeztem. Utána elmentem a pártnapra, és ki ült ott? No, már exponáltam, mint egy jó drámaíró: a házmester! Ő már tag volt, és már ő fogadott. De még ez sem ábrándított ki. Hallatlanul izgalmas, érdekes korszak volt egyébként '45-től '48-ig. Én még politikai vitákba is keveredtem. Nagyon szegény fiú is voltam ugye, csak anyám maradt meg, együtt is éltünk, és hát, szóval az osztály-ressentiment érzés elkezdett működni, tudod? Aki kinyílt a világ felé, aki elkezdett olvasni, vagy hasonló, az előbb-utóbb szembekerült ezzel a kérdéssel, hogy kommunizmus vagy nem kommunizmus. A viták akkor valódiak voltak, nem elméletiek, hiszen lehetett még határozni, még nem volt kommunizmus, az ember azt sem tudta, mi az. Még lehetett menni vagy maradni. Végül, sajátos módon, mindig a baloldalon találtam magam.
- Talán nem véletlenül.
- Talán nem véletlenül. De hát ugyanúgy találhattam volna magam valamelyik másik oldalon is. Én 1949-ben lettem újságíró. Volt egy nagyon jó barátom, aki most Londonban él, akivel együtt kezdtünk írni - titokban. Ő verseket írt, én is írtam valamit. És olyan természetes volt, hogy valahol a sajtóban keressük majd a helyünket. Akkor a sajtó nem ilyen volt, mint most. Magyarországon természetes hagyomány volt, hogy az írók, Hunyady Sándor, Molnár Ferenc és így tovább, mind, mind újságírók voltak. Úgyhogy ő a Rádióhoz került, én a Világosság című újsághoz. Mind a ketten lelkes kommunisták voltunk, erre pontosan emlékszem. A második kép, amire ugyanilyen pontosan emlékszem, hogy az Engels téren, ami akkor teljesen romos volt, ott ültünk magányosan 1949-ről '50-re virradóan. Mindkettőnknek valami riportra kellett volna mennie, és teljesen el voltunk keseredve. Annyira, hogy húszéves fiúk voltunk, mégis '44-es katonaindulókat énekeltünk titokban azon a padon, annyira utáltuk az egészet. Szóval ilyen gyorsan következtek be a változások. Tehát ilyen gyorsan ismerte fel az ember, hogy mibe csöppent bele.
- Ez a felismerés minek a megtapasztalásából következett?
- Nézd, a hazugság- Állandóan hazudni kellett, kinyitottad a szemedet és folyékonyan hazudtál. Ha voltak barátaid, akkor elhúzódtatok valahová, és beszéltetek, és ittatok, és nevettetek valamin, ha volt min - de közben folyton hazudni kellett. Rettenetes emberek kerültek felszínre, illetve az emberek borzasztóan megváltoztak. A '49-es fordulat nagyon kemény, nagyon éles volt, életre-halálra ment.
- És téged 1949-ben rúgtak ki?
- Nem, '50-ben. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy kirúgtak, inkább letartóztatni szoktak akkortájt.
- Ennek mondvacsinált oka volt, vagy-
- Nem, konkrét oka volt. Konkrét oka. Léteztem egy szerkesztőségben, és nem adtam le kéziratot. Teltek-múltak a hónapok, és nem. Mindig jöttek az értekezletek meg a pártnapok, és mindig arra riadtam álmomból, hogy Kertész elvtárs, és akkor jött a kritika. Hogy itt él, és nem látja, hogy milyen nagyszerű mindez, és nem adja le a kéziratot. Én meg hallgattam bánatosan, és akkor megkérdezték, van-e valami mondanivalóm. Nem volt semmi a világon, erre kegyesen kirúgtak. Érted? Hangsúlyozom, hogy kegyesen. Ez nem volt sztrájk - nem tudtam megírni a leckét. Valahányszor megpróbáltam megírni, Pongrácz Zsuzsának, a belpolitikai rovat vezetőjének mindig át kellett írnia. Az igazán tragikus az volt, hogy előfordult, hogy a- nem emlékszem, hogy is hívták akkor az ifjúsági szervezetet, azt hiszem, DISZ, szóval volt egy DISZ-esemény, és el kellett volna mennem riportra, de már nem vitt oda a lábam annyira untam előre. És gondolkodtam, mi történhet ott, csakis az, és megírtam. De nem az történt, hanem valami más. Pongrácz Zsuzsa leleplezett. Szóval ez ilyen ázalagélet volt, borzalmas. 1949, 1950, 1951.
- Kirúgtak - megkönnyebbültél valamelyest? Kétségbeestél?
- Megmondom, mi volt. Közben működött egy másik vonal. Volt a rádiónak egy dramaturgja, egy szenzációs fiatalember, Szász Péternek hívták. Nekem meg volt egy kis baráti társaságom. Szász Péter elkapott bennünket, és azt mondta: Barátom, holnaptól kezdve rádióoperettet fogtok írni, mert indul egy sorozat, és 3000 forintot fizetünk érte. Óriási pénz volt ez akkoriban: 400 forint volt egy fizetés, később 600. Elkezdtük, gyorsan, sietve. Volt egy állandó társszerzőm, az a bizonyos barátom, aki most Londonban él. És létezett még egy munka a rádióban, az úgynevezett összeállítás. Ebből meg is lehetett élni. Az ember összeállított egy összeállítást, zenével - isteni volt. Mándy Iván megírta ezt az életformát az "Előadók, társszerzők" című munkájában. Csodálatos, teljesen felelőtlen, borzalmas, boldog élet volt.
- Ez az ötvenes évek elején kezdődött?
- Igen. No de dolgozni is kellett, sajnos. Tudniillik én városházi riporter voltam, ott kezdtem a pályámat, és a városházán a kommunista alpolgármester titkára Szenes Iván volt. Fiatal úriember, aki ott ügyködött. Szenes Iván mindenáron újságíró akart lenni, megkörnyékezte a főnökömet, Polgár Dénest, és odakerült a laphoz. Nekem ez azt jelentette ugye, hogy az operettben még inkább tágultak a lehetőségeim, mert Szenesnek időnként szüksége volt segítségre. Akkor csinálták a Montmartre-i ibolya felújítását. Szenes írta a szöveget, Lőrincz Pali csinálta a zenei felújítást. Ültünk a Művész eszpresszóban, ami akkor, 1950-ben még létezett a Moulin Rouge-zsal szemben, a Nagymező utcában. Nagyon aranyos volt a tulajnő, pontosabban, akkor már alkalmazottként dolgozott. Nagy lencse volt az arcán, arra emlékszem, és volt egy galériája. Reggel 2-ig vagy 3-ig tartott nyitva, mi pedig ott ültünk, és csináltuk a Montmartre-i ibolyát, és akkor ki volt adva: Szenes meg én dolgoztunk a Montmartre-i ibolyán, harmadik barátunk pedig megírta mind a kettőnk cikkeit, illetve mind a hármunkét, mert a sajátját is. Éjjel három óra lett, és Szenes kijelentette: Nem mentek haza, nálam alusztok. Kint lakott a Magyarok Nagyasszonya terén, hogy is hívják? Most Rezső tér, igen. És akkor kimentünk hozzá. Hétre be kellett menni a szerkesztőségbe blokkolni, alvásra két és fél óránk jutott. Most ne vetkőzzetek le, lefeküdtünk, ki hol érte, és fél hétkor keltett a basszus hangú nagymamája, aki úgy ébresztett, hogy rátette a hasamra: Kertész, te dög, itt a reggeli. És akkor föl kellett ébreszteni az Ivánkát, ami a nap nagy szenzációja volt, mert Ivánka nem akart felébredni. Kezdett ordítozni: Menjetek innen, itt nem lehet lakni, el fogok innen költözni. És akkor a nagymama megijedt, békén hagyta, de tíz perc múlva Iván felriadt: Nem keltettük föl, ő megmondta, hogy itt nem lehet lakni, gyerünk, gyerünk. Taxit hívott, és elmentünk taxival - de csak a Bérkocsis utca sarkáig. Mert az nem lehet, hogy a szerkesztőségbe a gyakornokok taxival érkeznek meg. Elképzelhetetlen. Onnan gyalog mentünk. Mosakodás? Ilyesmiről nem esett szó, és Szenes mindig irigyelte, hogy rajtam látszik a legkevésbé, hogy piszkos vagyok - olajos bőrű, fekete ember. Hát így éltünk.
- Itt, a szünetben mindenfelől csak egy szót duruzsoltak a fülembe. Tudod, mit? Azt, hogy Csacsifogat.
- Úgy volt, hogy, ugye, a csodálatos Szász Péter megbízott, hogy foglalkozzam operettel. Az igazi becsvágy természetesen egy három felvonásos operett, vagy három felvonásos vígjáték megírása lett volna. A baráti társaságomban mindnyájan ezen tanakodtunk. Volt egy társszerzőm, már ki is volt találva valami. Megírtunk már mindenfélét, és ez nagyon jó vígjátéknak ígérkezett. Egy szép napon sétáltunk az Andrássy úton, mint két úriember a régi világból, és azt mondta nekem: hogy na, mi van, én meg azt mondtam neki: nézd, nem érdekel. Hogyhogy? - kérdezte döbbenten. Úgy, hogy eldöntöttem, én nem fogok többé ilyet írni. Hát - azt mondja -, mit fogsz írni? Azt mondtam neki, mert tényleg nem tudtam, hogy mit, azt mondtam, csak olyat írok ezentúl, ami engem is érdekel, amihez közöm van. Így kezdődött hosszú és lidérces nyomorúságom. Valóban abbahagytam a darabírást, mert addig sem jövedelmezett, a rádióból pedig így-úgy meg lehetett élni. Elég az hozzá, hogy eljött 1956, azt végigcsináltam valahogy, kuksoltam a lakásomban, egy 28-29 négyzetméteres izében. A kályha kijött a helyéből, volt egy szék, azt a kályhának nyomtam, hogy a kályhaajtó ki ne essen, előttem volt egy másik izé, azon írtam szövegeket. Egyszer csak bejön hozzám egy barátom, méghozzá Kállay Pista, és azt mondja: Mit csinálsz? Mondom neki, írok. Azt mondta, te hülye, éhen akarsz halni? Mondtam neki: Nem ragaszkodom hozzá. Azt mondja: Itt van ez a darab, amit elkezdtetek (közben a társszerzőm disszidált). A Kapornai Józsi, aki haknizik, és aki az ORI-nál nem tudom, mi a fene, azt mondja, ez egy négyszemélyes darab, olcsó, nem kell hozzá semmi, írd meg! Hát, mondom, nem tudom megírni. Majd én segítek, azt mondja, látom, kézbe kell hogy vegyelek stb. stb. Ilyen lelki masszázst adott. Mondtam, nem tudom kitalálni a történetet, az ugyanis szerelmi história volt. Majd kitaláljuk együtt, biztatott Kállay Pista. És így is lőn. Beültünk a Bristolba, akkor még működött, és kitaláltuk a három felvonásos Csacsifogatot, én pedig otthon szépen megírtam. Kapornai Józsi átvette, fölállított egy kis csapatot, és Vámos László, aki most az Operaház főigazgatója (aki Mahler Gusztáv volt hajdanán), boldogan megrendezte egy kis külön pénzért. Négy személy, díszlet nem köllött, ezt Kapornai berakta a kocsijába, és járták a falut. A négy személy állandóan változott. A mamát néha Gobbi Hilda játszotta, aki el volt tiltva '56-ban, a fiút Terényi László, a hajdani hősszerelmes, aki valamiért nem léphetett színpadra, a lány, az folyton változott, és a fiatal negyedik személyt elfelejtettem, de az is mindig változott. A darabot elkezdték vinni, és rájött a Faluszínház igazgatója, Ascher Oszkár, hogy neki is kell egy négyszemélyes darab. Meg kell neked mondanom, hogy amit a Faluszínház egyszer elkezdett játszani, abból meg lehetett élni legalább egy-két évig, mert annyi helyen tartottak előadást. Azután fölkerült a Vidám Színpadra, Fényes Szabolcs szerzett hozzá zenét, én pedig közben írtam a Sorstalanságot. De ez nem elég, mert a Csacsifogat olyan nagy sikert aratott, hogy fölkeresett Fodor Imre, a József Attila Színház igazgatója, hogy kell neki tőlem egy vígjáték. Mert ti, Ákos, csak a Csacsifogatról tudtok, a többiről nem, igaz, nem is mindegyiken szerepelt a nevem. Megcsináltuk a Bekopog a szerelem címűt, ami még nagyobb siker volt, ha lehet. Abban volt az a nevezetes sláger, hogy "Járom az utam a macskaköves úton". Ennek a története nagyon jellegzetes: azt mondta nekem a Fodor Imre, hogy no, itt, ezen a helyen kell nekem egy munkásinduló. Ilyenre gondoltál? - kérdezte Horváth Jenő, és azonnal elkezdett játszani valamit. Azt mondja: Ez az, ez az! No mármost a szövegíró Zsüti volt, vagyis G. Dénes György. És a G. Dénes György attól, hogy neki egy munkásindulót kell írnia fönn a Svábhegyen, a Golf Szállóban- jött a vonalasnál vonalasabb szövegekkel, mondtam neki, ne őrülj meg, drága Zsütikém, nem '51-ben élünk, próbálj valami lazábbat. Írt valamit, hogy győzünk, meg munkásököl vasököl, mire én, hogy azt nem fogja a közönség igazán élvezni, gondolj arra a számra, volt egy ilyen Stan Kenton-szám a háború után, hogy Fütyülve járom én az éjszakát, erre gondolj, mondtam neki, és erre megírta ezt az izét, ami nagy sláger lett. Közben, mondom, komoran hazamentem és írtam a Sorstalanságot. Ezekből az operettekből a hatvanas években meg lehetett élni. Ez mindenképpen jó volt, még az igazolványomba is be lehetett írni. Érvényben volt ugye a közveszélyes munkakerülés. Úgyhogy amikor a személyi igazolványomat először cserélték, levittem a rendőrségre, az még ott működött akkor a Bimbó úton, és azt kérdezte tőlem a rendőr: Mi a foglalkozása? Mondom: Író vagyok. Akkor hosszan habozott, és megkérdezte: Önállóan ír? Mondom neki: önállóan. És az volt beírva a személyi igazolványomba: önálló író. A szívem szakadt meg, amikor kicserélték ezt a személyi igazolványt.
- Ez azután nyilván elhalt.
- El, mert egy idő után nem tudtam csinálni, bár Pistával még húztuk egy darabig, ám közben megjelent a Sorstalanság, és akkor átálltam a fordításra. Az operett körül egyre komolyabb bajok mutatkoztak, mert ugyanúgy, mint az újságírásnál, nem voltam képes megcsinálni. Nem tudtam kitalálni a történeteket, egyre gyengébb szövegeket írtam, kénytelen voltam Nietzschét fordítani, mert az jobban ment. Ez, kérlek, a hatvanas évek, illetve a Csacsifogatot, amit emlegetünk, 1958-ban mutatták be, ha jól emlékszem, és körülbelül a hetvenes évek elejéig játszották. A darabok külföldön is mentek, és fönntartottak engem.
- Itt mégis mintha magyarázatra szorulna valami. Ugyanis ez pénzkereset.
- Igen.
- Tehát azt lehet mondani, hogyha az anyagi szükség nem visz rá, akkor egy csomó dolog meg sem születik.
- Igen.
- Ugyanakkor mégis hozzá kell adni valamit az embernek önmagából, a kedélyéből, a tehetségéből, legalább egy kicsit.
- Semmit - erre mindig nagyon vigyáztam. Ügyeltem a minőségre: ami rossz, az rossz. Ezek alapvető dolgok, ugyanis ha a becsvágyadat átteszed az operettbe, akkor véged van. Akkor se jó operettszerző nem leszel, se más.
- Szóval az operettekben lényegében semmi nincsen belőled?
- Semmi. Kínos feladatok voltak, izzadva, nehezen készültek el.
- Ha valaki most visszakeresné ezeket a szövegeket, semmit nem találna bennük?
- Abszolúte semmit, hál' Istennek. Legalábbis remélem. Nagy szégyen volna, ha mégis.
- És akkor jön a Sorstalanság.
- Voltaképpen abból kell kiindulni, hogy mialatt én operettszövegeket írtam, meg a barátaimmal röhögcséltem, meg teljesen komolytalan életet éltem - mert milyen életet lehetett élni egy komolytalan világban - ezalatt történt velem valami, valahogy zene révén eljutottam egy szöveghez (ezt megírtam Az angol lobogóban), nevezetesen egy Thomas Mann-szöveghez, amit, most bevallom a nyilvánosság előtt, Aczél Tamás lakásából loptam, s ez nem volt más, mint a Wälsung-vér. Elvittem, hazavittem, és, mondhatni, eldőlt az életem. Nyilván akkor már bennem is megérett valami. Ez a szöveg, ha most elolvasod, nem olyan nagyon nagy, de akkor, 1953-54-ben óriásinak tűnt. Azelőtt nem ismertem, fiatal koromban kimaradt az az olvasási folyamat, ami természetes lett volna, nem volt könyvtárunk, a háztartásunk szétesett, és elkezdődött az 1949-50-es őrület, amikor nem lehetett könyvekhez jutni. Eszembe se jutott, hogy beüljek egy könyvtárba, valahogy nem volt meg bennem az igény. Tehát amikor először találkoztam olyan dologgal, amiben azt láttam, hogy itt valami történik, az engem olyan mélyen megrázott, hogy attól kezdve csak ez érdekelt. Elkezdtem beszerezni a Thomas Mann könyveket, ami akkor szerfelett nehéz volt. És elkezdtem olvasni, majd nagyon hamar magam is elkezdtem szövegeket írni, és ezek a szövegek mindig afelé vezettek, amiket átéltem: a terror, a diktatúra stb. 1956 után rengeteg könyvtárat eladtak, én pedig elkezdtem járni az antikváriumokat, és olyan dolgokat szereztem, amiket addig nem is lehetett: Ortega y Gasset, Nietzsche, Schopenhauer. Most is megvan az a Valéry- esszékötet, benne az Európáról és a Michelangelóról szóló esszé, szóval egy csomó olyan könyv, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Elolvastam őket, és megpróbáltam elhelyezni. És megpróbáltam írni. Így történt.
- És az alatt a néhány év alatt, míg elkészült a Sorstalanság- te visszafordultál, és szembenéztél Auschwitzcal? Visszajött lidérces álmokban?
- Nem.
- Mélyen el volt temetve benned?
- El, igen. Amikor visszajöttem 1945-ben, akkor én azt elfelejtettem. De nem úgy felejtettem el, ezt mondtam is neked, csak verbálisan felejtettem el, szóval úgy, hogy elanekdotáztam az egészet, beszélgettem róla, és mindenkinek a szórakoztató oldalát meséltem el ennek a dolognak, a jelentőségét abszolút nem. Elég sokat beszélhettem, mert tudtak róla. Ha most visszagondolok, a barátok közül mindenki tudta. Rejtő Jenő egyik regényében, azt hiszem, a Csontbrigádban mindenki valamilyen tulajdonságáról ismeri a másikat. Az egyik embernek cipője van, a másiknak más- én voltam az az ember, aki Auschwitzban volt. Szóval ezt tudták rólam, de én nem foglalkoztam vele igazán komolyan. Akkor fordultam vissza hozzá, amikor írni kezdtem, és írni akartam - akkor viszont nem Auschwitzról akartam elsősorban írni, mert hát, nézd csak, megéltem ezt-azt a Rákosi-világban is, ott is láttam, tapasztaltam, satöbbi. Azt akartam megírni, ami érdekelt: a szisztémát. Szóval hogy milyen az ember; hogyan lehetett 1949-ben átállni; ilyeneket. Hősök, ellenállók, akik kínzásokat álltak ki a nácik alatt, most mosogatórongyként viselkednek, és így tovább. Tehát az emberek változnak. Amit '56 után láttam, igazán nagy iskola volt. Érdekelt, hogy lehet így bánni az emberrel, ilyen anyagszerűen, és mivel nem jutottam dűlőre, különböző szövegeket írtam. Nem akartak összeállni regénnyé, ezért róttam magamra azt a feladatot, hogy amit átéltem, az kompozíciónak látszik, tehát tessék azzal foglalkozni. És miután nekikezdtem, jöttek a történetek buktatói, mert kiderült, ez sem olyan egyszerű.
- Ugorjunk: megjelenik a Sorstalanság 1975-ben, és sajátos volt a fogadtatása.
- Kérlek szépen, megmondom neked mi történt akkor. Megjelent a könyv, és semmi sem történt. Keletkeztek nagyon kedves kis cikkek róla, de a dolognak nem volt jelentősége. Anyagi helyzetem sivárabb volt, mint valaha - azt hittem, egy regényt olyan összeggel honorálnak, amiből egy darabig megélek, ám szó sem volt ilyesmiről. Szóval semmi sem történt. Ezzel szemben egyszer csak csöngetnek az ajtómon, és ott áll egy nagyon hosszú ember, kicsit kellemetlen szaga volt, mezítláb, egy saruban, nyár volt. Borzasztóan érdekes, pengeszerű arca volt, világos szeme, egy kicsit ijesztő volt az egész figura. És bemutatkozott: azt mondja, ő Hajnóczy Péter. Hóna alatt volt a könyvem és az ő könyve is, az első elbeszéléskötete, ami akkor jelent meg, ugyanannál a kiadónál. Ő volt az első író, aki fölvette velem a kapcsolatot- Akkor aztán Hajnóczyval beszélgettünk, és úgy tűnt, jóban leszünk, de persze Hajnóczyval nem lehetett jóban lenni, nem az a gyerek volt, nem baj.
- Persze.
- És aztán 1975-ben vettek föl a Művészeti Alaphoz, addig nem, úgyhogy loptam az SZTK-t (úgy fizettem az orvosoknak, mert nem volt SZTK-m), és mehettem le Szigligetre. Jóval később, amikor Szigligeten voltam, talán a hetvenes évek végén vagy már a nyolcvanasok elején ott volt a Mészöly Miklós. Bemutatkoztunk egymásnak, és azt mondta, örül, hogy megismert. Mondom: örülsz, hogy megismersz? Hát olvastad a könyvem? Azt mondja: A Sorstalanságot? Persze, hogyne olvastam volna. Ezzel a magától értetődő természetességgel mondta. Megható.   (A beszélgetést Szilágyi Ákos készítette.)

Jóval naivabb voltam a kelleténél" Ahogy tetszik interjú Darvas Ivánnal.
http://www.magyarhirlap.hu/cikk.php?cikk=60961

Darvas Iván január 17-étől Kertész Imre Sorstalanság című regényéből ad elő részleteket a József Attila Színház Gaál Erzsébet Stúdiójában. Makk Károllyal Egy hét Pesten és Budán munkacímmel forgatott, és újra láthatjuk az Amadeusban Salieriként - Szolnokon és a Tháliában egyaránt.

Többször elmondta, ha anyagi helyzete engedné, akkor nem is filmezne, de azért gondolom, Makk Károly alkotásában nem az anyagiak miatt vállalt szerepet.
Ez a legkevésbé sem játszott szerepet. Egyszerűen megtetszett a forgatókönyv.

Mégis azt mondta, hogy a filmen való szereplés nem igazán teljesítmény a színésztől. Ha valaki önt meg akarja ismerni, akkor színházban kell megnéznie.
Ezt továbbra is fenntartom. Én színpadon szeretek játszani, a filmet nézni szeretem. Ez a forgatókönyv azonban egy kiváló film lehetőségét rejtette magában.

Mit tart benne kiválónak?
Azt a szemléletet, amellyel ezt a mi mindennapi valóságunkat nézi. Egy úgymond külföldre szakadt hazánkfia szemével láttatja ezt a világot, olyan ember szemével, aki csaknem fél évszázada nem járt itthon, és hirtelen döbbenten tapasztalja az életminőség változását. És meglepetten szembesül azzal, ami a mi számunkra már oly magától értetődő, olyannyira természetes, ezzel az egész pitiáner, szennyes kis életünkkel. Azt látja, hogy majdnem hadiállapotban élünk, hogy minden nap, amit megúszunk, valamilyen kis részgyőzelem. Tulajdonképpen még mindig háborús viszonyok között létezünk, és egy békés körülmények közül jövő ember számára ez félelmetes tapasztalat. Amit mi magától értetődőnek, elfogadhatónak tartunk, az valójában nem megszokható, elfogadhatatlan.

Amikor a rendszerváltozás után beült az SZDSZ padsoraiba és tudta, hogy a máshol megszerzett nevét a párt népszerűsítésére is használni fogják, bízott abban, hogy mostanra nem lesznek ilyen "háborús" viszonyok?
Szó, ami szó, jóval optimistább voltam, mint amilyen most vagyok. Azt hittem, hogy rendszerváltoztatást megvalósítani, az, hogy többpárti, demokratikus, piacgazdaságon épülő államot próbálunk felépíteni, sokkal könnyebb feladat lesz. Soha nem mertem volna feltételezni, hogy ez ennyire görcsös, gyűlölködő, apró-cseprő magánháborúkba torkolló folyamat lesz. Mi annak idején, 89-ben, 90-ben azt hittük, hogy a lényegi változásokhoz nem kell más, mint a több párt részvételével induló választások, és ettől majd minden megoldódik, magától működik majd minden. Sajnos kiderült, jóval naivabb voltam a kelleténél. Egy biztos: ami ma körülvesz bennünket, az távolról sem nevezhető még demokratikus közéletnek. Ez egyelőre még csak a "vadkelet" - ahogyan tréfásan becézni szoktuk. Hosszú évtizedek kellenek még ahhoz, hogy ez a vadság megszelídüljön, hogy csakugyan a művelt Nyugathoz tartozzunk.

Akkoriban, amikor megkérdeztem öntől, hogy mit ért el képviselőként, azt válaszolta, hogy nem sokat, de hányni kell a borsót a falra. Most is úgy gondolja, hogy lehet ilyen apró, sziszifuszi, akár teljesen értelmetlennek látszó dolgokkal előrelépni, vagy azért ez már nem működik?
Egy biztos, nem bántam meg, hogy egy nagyon kiélezett időszakban olyan feladatot vállaltam el, amely voltaképpen nem nekem való. Egyébként továbbra is azt vallom, hogy a suszter igenis maradjon a kaptafánál. A színész maradjon komédiás. Valóban egészen kivételes történelmi helyzet volt az, amikor úgy döntöttem, hogy a színpadon szerzett ismertségemet bizonyos politikai cél szolgálatába állítom. Hiszen századok óta először fordult elő, hogy egy nagy birodalom hirtelen, minden külső, látható indok nélkül összeomlik, és a peremén lévő kisebb provinciák egyik napról a másikra felszabadulnak a nagybirodalmi nyomás alól. Ott állnak tanácstalanul, és a hirtelen kialakult vákuumban nem is tudják, tulajdonképpen mi a teendő. Ilyenkor az ország gondolkodó embereinek kutya kötelességük, hogy valamilyen formában utat mutassanak. De ez csakugyan egyedi és merőben kivételes eset. Bevallom, attól féltem, hogy ellenőrizhetetlen folyamatokba bonyolódhatunk, olyan veszélyek fenyegetnek, amilyenek a közvetlen szomszédságunkban, Romániában, Jugoszláviában csakugyan valóra is váltak. Az azóta eltelt időben, mai életünk is bizonyítja, mennyi belső feszültség, gyűlölség, irigység halmozódott föl nálunk is. Szerencsétlen körülmények között mindez akár még robbanáshoz is vezethet. De visszatérve az ön által említett film témájára, az volt a benyomásom, hogy ez a forgatókönyv módot adhatott volna arra, hogy ilyen vagy ehhez hasonló kérdéseket felvessen és végiggondoltasson a nézővel. Hogy mi lesz a film sorsa, nem tudom. Nem fejeztük be a forgatást, valahogy félbemaradt a munka. A film készítői nem avattak be az okokba, hallgatnak. Távol tartják magukat tőlem.

Ahhoz képest, hogy mennyire szereti a színházat, eltűnt a színpadról. Már a Játékszínben sem játszik, ahol sokat szerepelt az utóbbi időben.
Mostanában nem kínáltak fel olyan feladatot, amely vonzó lenne számomra.

Az elmúlt években két fontos szerepe volt, Lugosi Bélát játszotta a Madách Színházban, Müller Péter darabjában, és az Amadeusban Salierit, Szolnokon.
Az Amadeust az elmúlt félévben tényleg nem játszottuk, januártól viszont újra műsorra tűzte a Thália Színház, Szolnokon is fogjuk játszani. Hogy mostanában miért nem adtuk, nem tudom, nincs rálátásom az ügyekre, hiszen én mindenütt csak vendég vagyok. Állítólag júliusban a magyar kulturális év keretében még Londonban is vendégszereplünk az Amadeusszal. A Madách Színház viszont levélben értesített, hogy Müller Péter "Lugosi"-ját levették a műsorról.
Utólag mit gondol erről az előadásról?
Érdekes, nagy hatású darab volt, sikeres produkció. És életemben először rendezett Szabó István. Nagy élmény volt.

Sokan vitatták a darabot...
Vitatható. Mindent lehet vitatni. Shakespeare-t is vitatják. Miért ne lehetne vitatni akkor Müller Pétert? Vitatható, persze, de sikeres volt, az biztos.

Az Amadeus végképp olyan darab, amit van, aki nagyon szeret, más pedig utálja, mert azt gondolja, el akarja hitetni, hogy borzasztó mélyen szántó, miközben ettől igencsak messze van.
Volt a két háború között egy Seress Rezső nevű kávéházi zongorista, alig tudott zongorázni, leginkább csak két ujjal pötyögtette a hangszerét, a kottát se igen ismerte, viszont egy csomó olcsó, de fülbemászó melódia maradt utána, talán a legismertebb "Szomorú vasárnap" néven vergődött kétes hírnévre. Valamilyen úton-módon eljutott ez az ócska smonca Amerikába is, ott meg valaki feldolgozta a dallamot gospelnek, azt pedig végül elénekelte Mahalia Jackson. Nos, visszatérve az "Amadeusra": ezerszer felkavaróbb, revelatívabb élmény Mahalia Jacksont hallgatni, amikor a Gloomy Sundayt énekli, mint Seress Rezsőt, akár ha Mozartot játszana is. Színházban soha nem az "ami" számít, mindig csak az "ahogy".

Nem járna-e önnek egy olyan előadás, amiben a darab, a rendező is "veretes"?
Már a kérdés ilyetén felvetésével sem tudok mit kezdeni. Színházban soha senkinek semmi nem "jár". A színház korántsem így működik. Színházban nem érdem szerint osztanak szerepet. A színház nem időtlen, mint az irodalom, a zene, a festészet, a színház merőben a pillanat kiszolgáltatottja. Ezért csak a siker számít. Shakespeare se törekedett másra, mint hogy esténként (illetve akkor még délutánonként) megtöltse a Globe nézőterét.

De azért nem arról van szó, hogy amióta Várkonyi Zoltán meghalt, nincs, aki gondolkodjon önben, tehát esetlegesen került be bizonyos produkciókba, és ettől netán nem úgy épült a pályája, ahogy épülhetett volna?
Ez így van. Az én pályám attól alakult ilyenné, hogy Várkonyi Zoltán ugyanabban a században és ugyanott élt, amikor én. Ha nem Várkonyi keze alá kerültem volna, egészen más pályát futottam volna be.

Mi az, ami elveszett azzal az ön számára, hogy Várkonyi meghalt?
Tulajdonképpen minden elveszett számomra. Ahol ő volt, ott száz százalékig biztonságban voltam. Ez sajnos csak akkor derült ki, amikor már nem élt.

Korábban marták egymást rendesen.
Mert alapjában véve rendkívül nehezen kezelhető ember volt, rettenetesen hiú, talán igazságtalan is. Mégis ő jelentett számomra szakmai szempontból szinte mindent.

Január közepétől felolvassa Kertész Imre Sorstalanság című regényének bizonyos részleteit a József Attila Színház stúdiójában...
Van egy olyan elképzelés is, hogy az én hangommal fölveszik az egész regényt CD-re. De a színházban természetesen csak szemelvényeket olvasok fel.

Mit jelent az ön számára a Sorstalanság?
Döbbenetes regény. Mindaz, ami a XX. században történt, kristálytisztán, világosan, egyértelműen, kőkeményen benne van. Döbbenetes az a tolerancia, amivel Kertész Imre ezt az intoleráns világot ábrázolja. Megértő nyitottsággal fogadja el azt a világot, amelynek semmi más célja nem volt, mint az ő és legszűkebb közösségének, módszeres, tudományos igényességgel megszervezett elpusztítása.
Számomra elképesztő, ahogyan Kertész elfogadja az elfogadhatatlant. Ahogy magától értetődőnek veszi, hogy - persze, igen, igen - minél mélyebbet kell belélegezni, amikor beengedik a ciklon b-t - hogy is lehetne másképp -, egyrészt mert így sokkal kevesebb gáz fogy el, ezzel segítjük a német hadiipar erőfeszítéseit, másrészt nekünk is jobb, mert kevesebb ideig tart az egyébként igen fájdalmas fulladásos halál. Ilyen, vagy ehhez hasonló momentumokból rakódik össze ez az egész iszonyatos téboly, a huszadik század. Igen, én is emlékszem rá. Ott álltam tizenkilenc évesen a nyílt utcán, és bámultam, amint tarkóra tett kézzel ment egy menet, körülbelül kétszáz-háromszázan lehettek, sárga csillaggal a mellükön. A Nagykörút és Népszínház utca sarkán, világos nappal, augusztusban, gyönyörű szép idő volt. A menetet elől, baloldalt, jobboldalt, hátul, egy-egy fiatalember kísérte nyilas karszalaggal, géppisztollyal. Összesen négyen voltak. Négy fiatal fiú, középen pedig két-háromszáz ember, gyerekek, nők, öregek. Miután az úttesten mentek, még a villamosok is leálltak, sunyi módon kivártak - csak tessék, nyugodtan! Mi ráérünk! - és ezt nézték a járdáról háromezren-négyezren. Én is. Ott álltam és néztem mint látványosságot. Ha ez a három-négyezer ember semmi mást nem tett volna, csak elindul a menet felé, és elállja az útját, akkor ezek az emberek életben maradnak.
De senki nem indult el. Ami megmarad egy ilyen élményből, az a mélységes, mardosó szégyen. Az, hogy ott voltam, és nem csináltam semmit.
A Sorstalanság ébreszt rá, milyen törékeny az a máz, amelyet viselünk, amely kívülről intelligens, humánus embereknek láttat minket. Belül viszont mindnyájan ott rejtegetjük a szőnyeg alá söpört szemetünket. Ami a XX. században történt, nem azért történt, mert egy-két különleges gonosztevő, Sztálin, Hitler, Göbbels hatalmukba kerítették a jóságos embereket, és arra kényszerítették őket, hogy verjék agyon a kulákokat, és gázba vigyék a zsidókat. Nem az a kis számú, kivételes gazember volt az, aki ezt a századot olyanná tette, amilyenné lett, hanem az a számtalan - több millió - hétköznapi, nagyon is átlagos, amúgy rendes, becsületes, családszerető ember - olyan mint ön, mint én - aki kényelemből, lustaságból, nemtörődömségből, gyávaságból eltűrte, hogy mások gondolkodjanak helyette, hogy mások vegyék át helyette a felelősséget önmagáért, a környezetéért, az egész világért. Eichmann még a tárgyaláson is és a tárgyalás előtti kihallgatásokon is mindig tagadta, hogy antiszemita lenne, ő igen nagyra tartotta a zsidó kultúrát, úgymond sok zsidó barátja is volt. Csakhogy ő köztisztviselő volt - hangoztatta -, és kapott egy feladatot. Semmi mással nem törődött, minthogy pontosan és olajozottan történjenek a szállítások Budapest és Auschwitz között. Mindössze egy logisztikai feladatot teljesített. Meglehetős hatékonysággal. Korántsem szükséges tehát ördögi gonoszság ahhoz, hogy létrejöjjenek azok a helyzetek, amelyek végül is rányomták a bélyegüket a 20. századra. Mindezt a Sorstalanság halkan, pókhálószerű finomsággal, de annál nagyobb erővel teszi világossá. Aki elolvassa, múlhatatlanul rákényszerül, hogy szembenézzen önmagával, hogy számba vegye, mit söpört a szőnyege alá.

Megfogható, hogy amiken keresztülment, a háborús élményektől a börtönig, mennyire határozta meg a színészetét?
Nem hiszem, hogy a személyes élményeknek ilyen áttételmentes, egyenes hatása lehetne egy művész munkásságára. Mindez sokkal bonyolultabb folyamat, sokkal nehezebben megfogható, nincs, és attól tartok, nem is lehet rálátásom a saját pszichém fejlődésére.

Tehát nem igaz, hogy "aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni"?
Talán. Nem tudom. Attól tartok, önként senki nem megy pokolra, oda bizony viszik, lökik az embert. És ha már ott van, minden azon múlik, mi az, amit ott meg tud tanulni. Hisz végül is mindnyájan a pokolban élünk. Ez a földi életünk úgy, ahogy van, voltaképpen maga a pokol. És mindaz, amit ebből fel tudunk dolgozni, talán majd hasznosul valamikor egy produktumban. Kétségtelen, hogy egy feladatra készülve, próba közben előfordul, hogy hirtelen megüt valaminek az emléke. Rádöbbenek arra, hogy a pokolnak valamilyen hasonló bugyrában már jártam. Ezek olyan felismerések, amilyeneket aztán egy-egy előadásban néha hasznosítani tudok.