... A felfedezés a következõ módon történt. A 83. ábrán látható módon felboncoltam és preparáltam egy békát, s miközben valami más kötötte le a figyelmemet, egy asztalra fektettem, amelyen egy elektromozó gép [dörzselektromos gép] állt valamelyes távolságra a vezetõtõl és jelentõs távolságra a békától. Amikor az egyik jelen lévõ személy véletlenül könnyedén megérintette a béka DD combidegét egy szike hegyével, a béka összes izma újra és újra összehúzódni látszott, mintha erõs görcsök rángatnák. Egy másik személy, aki szintén ott tartózkodott, és elektromos kutatásainkban segédkezett, úgy vélte, hogy a hatás akkor következett be, amikor a vezetõrõl szikra ugrott át a gépre. Az új jelenségre elképedve hívta fel a figyelmemet; nekem akkor valami más járt a fejemben és mélyen gondolataimba merültem. Ezek után hihetetlen lelkesedéssel és izgalommal láttam hozzá, hogy újra kipróbáljam a hatást, és fényt derítsek az okára. Ezért magam érintettem meg a kés hegyével egyik vagy másik ideget, és ezzel egy idõben az egyik jelenlevõ szikrát gerjesztett. A jelenség mindig ugyanaz volt. Kivétel nélkül erõs összehúzódások következtek be a láb minden izmában a szikra átugrásának pillanatában, mintha a kipreparált állatot merevgörcs rángatná.

Miután arra gondoltam, hogy ezek a mozgások a kés hegyével való érintkezésbõl származnak, s talán ez okozza az izgalmi állapotot, nem a szikra, ugyanezeket az idegeket ugyanígy, sõt nagyobb nyomással is megérintettem a kés hegyével más békákban, miközben senki sem idézett elõ szikrát. Most nem lehetett mozgást észlelni. Ezért arra a megállapításra jutottam, hogy a jelenség kiváltásához talán mind a test érintésére, mind az elektromos szikrára szükség van.

Emiatt a kés élét újra az idegre nyomtam, és ott tartottam, amikor a szikra áthaladt és akkor is, amikor a gép nem mozgott. A jelenség csak akkor lépett fel, amikor a szikrák áthaladtak.

Megismételtük a kísérletet, és mindig ugyanazt a kést használtuk. Figyelemre méltó volt, hogy amikor a szikra áthaladt, a megfigyelt mozgások néha megjelentek, néha nem.

A jelenség újdonságán fellelkesülve különbözõ módokon láttunk hozzá a dolog tanulmányozáshoz és kísérleti vizsgálatához, miközben egy és ugyanazt a szikét használtuk, hogy ha lehetséges, felfedezzük a váratlan különség okát. Az új munka meghozta gyümölcsét. Felfedeztük, hogy az egész jelenséget a szike különbözõ részeinek tulajdoníthattuk, amelyekkel a szikét az ujjaink között tartottuk. A szikének csontnyele volt, és ha a nyelét a kezünkben tartottuk, nem jelentkeztek az összehúzódások a szikra áthaladásakor, ha azonban az ujj a fémpengén vagy azon a vasszegecsen nyugodott, amely a pengét a nyélben tartotta, megjelentek az összehúzódások.

Mármost, mivel a jól megszárított csont elektromos természetû, míg a fémpenge és a vasszegecs vezetõ vagy ahogy mondják, nem-elektromos természetû, arra a feltevésre jutottunk, hogy ha a csontnyelet az ujjaink között tartottuk, az elektromos fluidum, amely valamilyen módon aktív volt a békában, nem léphetett be, de ha a pengét vagy a vele érintkezõ szegecset megérintettük, már beléphetett.

Hogy minden kétséget eloszlassunk, a szike helyett néha egy karcsú üvegbotot használtunk (a 83. ábrán H jelöli), amelyet tisztára töröltünk a nedvességtõl és a portól; néha egy G vasrúdhoz folyamodtunk. Az üvegbottal nemcsak megérintettük a láb idegeit, hanem erõsen dörzsöltük õket a szikrák áthaladásakor. De hiába; a jelenség – erõfeszítéseink dacára – soha nem állt elõ, még akkor sem, amikor sok erõs szikra indult ki a gép vezetõjétõl az állat közelében. Alig érintettük meg azonban ugyanazt az ideget a vasrúddal egy kicsiny szikra áthaladásakor, a jelenség máris megmutatkozott.
 

Miután megvizsgáltuk a légköri elektromosság erejét a villácsapások során, szívünk vágytól égett, hogy ugyanezt a nap csendes idõszakaiban is megvizsgáljuk.

Megfigyeltem ugyanis, hogy a kipreparált békák, amelyeket a gerincvelõjükön átmenõ sárgaréz kampóval akasztottam fel a házunk függõkertjét lezáró vasrácsra, nemcsak akkor mutatták a szokásos összehúzódásokat, amikor villámlott, hanem akkor is, amikor az ég tiszta volt, ezért úgy gondoltam, hogy ezeknek az összehúzódásoknak az eredetét azokban a változásokban találhatjuk meg, amelyek a légköri elektromosságban mindazonáltal végbemennek. Ezért nem minden remény nélkül láttam hozzá, hogy megvizsgáljam ezeknek a változásoknak a hatását az izommozgásra, és kísérleteket állítsak össze. Így hát különbözõ órákban, sõt napokon át alkalmasan elõkészített állatokat figyeltem meg, de az izmok mozgása alig jelentkezett. Végül, a hasztalan várakozást elunva, a gerincvelõbe erõsített kampókat elkezdtem a vasrács felé szorítani és nyomni, hogy megnézzem, vajon ez a fortély kiváltja-e az izmok összehúzódását s vajon a légkör és annak elektromossága helyett nincs-e más változásnak is hatása. Igen gyakran észleltem összehúzódásokat, de egy sem függött a légkör és elektromosságának különbözõ körülményeitõl.

Mivel ezeket az összehúzódásokat csak a szabad levegõn figyeltem meg, és mivel eddig nem végeztünk máshol kísérleteket, úgy tûnt, hogy kevés hiányzik az érveimhez, és ezeket az összehúzódásokat a légköri elektromosságnak tulajdoníthatom, amely belép az állatba, felgyülemlik benne, és hirtelen elhagyja, amikor a kampó érintkezésbe lép a vasráccsal. Olyan könnyen becsapja magát az ember a kísérletezés során, és olyan könnyen elhiszi, hogy azt látja, amit látni szeretne.

De amikor átvittem az állatot a zárt szobába, lefektettem egy vaslemezre, és a gerincvelõbe akasztott horgot elkezdtem a lemez felé nyomni, ugyanazok az összehúzódások, ugyanazok a mozgások jelentek meg! Más fémekkel, más helyeken, más órákban és napokon is megismételtem a kísérletet; az eredmény ugyanaz volt, csak az összehúzódások különböztek, amikor különbözõ fémeket használtam, az egyik élénkebb volt, a másik renyhébb. Végül eszünkbe jutott, hogy olyan testeket is használjunk, amelyek csak kicsit vagy egyáltalán nem vezetik az elektromosságot, amelyek tehát üvegbõl, gumiból, gyantából, kõbõl vagy fából vannak és minden esetben szárazak. Ezekkel semmi hasonló nem történt, semmilyen izom-összehúzódást vagy mozgást nem láttunk. Természetesen ez az eredmény nem kis meglepetést okozott, és arra a gondolatra ösztönzött, hogy az elektromosság esetleg magában az állatban székel. Ezt a  vélekedést megerõsítette az a feltevés, hogy a jelenség fellépése során egy igen finom ideg-fluidum áramlik az idegekbõl az izomba a leideni palack elektromos áramához hasonlatosan.

...

Hogy a legnagyobb sikerrel járó dolgot jobban megvilágítsam, a békát egy nem vezetõ lemezre helyeztem, például üvegre vagy gyantára, és ezután egy görbe bottal, amely idõnként vezetõ volt, idõnként részben vagy teljesen nem vezetõ, megérintettem a kampót, amely a gerincvelõbe csatlakozott, a bot másik végével pedig vagy a lábszár, vagy a láb izmait érintettem meg. Ebben a kísérletben (84. ábra), amikor vezetõ botot használtunk, láttuk az összehúzódásokat, ám amikor nem-vezetõ botot használtunk, az összehúzódások elmaradtak. A vezetõ bot vasdrót volt, a kampó sárgaréz drótból készült. Az utolsó felfedezések után úgy tûnt nekünk, hogy azoknak az összehúzódásoknak, amelyek – mint mondtam – akkor jelennek meg a fémlapra fektetett békában, ha a gerincvelõben levõ kampót a lemezhez nyomjuk, hasonló körbõl kell jönniük, melyben valamilyen módon a fém fejti ki hatását, ezért az összehúzódások nem jönnek létre azokban a békákban, amelyeket nem-vezetõ lapra fektetünk, akkor sem, ha azonos procedúrát hajtunk végre.

Ez a vélekedésünk, ha ítéletem helyes, világosan megmagyarázott egy nem ellenünkre való, véletlen jelenséget. Ha a békát egyik lábánál fogva feltartjuk az ujjank között úgy, hogy a gerincvelõbe erõsített kampó érintsen egy ezüstlemezt, és a másik szabad láb érintkezhet a lemezzel (84. ábra), akkor ha ez a láb érinti a lemezt, az izmok ismételten összehúzódnak, így a láb felemelkedik; ám rövidesen, amikor a láb megnyugszik és újra visszaesik a lapra, újra érintkezik vele, s újra felemelkedik; röviden: úgy emelkedik és esik, hogy bizonyos éretelemben elektromos ingának tûnik – a megfigyelõ legnagyobb elképedésére és örömére.

...

Mielõtt befejeznénk a görbe bot használatának és erõinek tárgyalását, nem feledkezhetünk meg jelentõségének tisztázásáról és – ha kifejezhetem magam így – szükségességérõl az ilyen izom-összehúzódásokban. Ezek észlelhetõbben és gyorsabban játszódnak le nemcsak egy, hanem két bottal is, ha ezeket úgy használjuk, hogy az egyik vége érinti az izmot, a másiké az idegeket, és a két fennmaradó véget érintkezésbe hozzuk egymással vagy ha szükséges, összedörzsöljük (84. ábra). Ekkor az elektromosság, amely az összehúzódásokat kiváltja, nem vezetõdik el és nem disszipálódik amiatt, hogy a kéz érinti a rudakat vagy hogy a rudak ismételten érintik az állati test részeit. Továbbá módunk volt megfigyelni azt a különös és figyelemre méltó jelenséget, hogy egynél több fémanyag használata és különbségeik jelentõsen hozzájárulnak a görcsök kiváltásához, különösen az izom-összehúzódások növekedéséhez. Hatásuk sokkal erõsebb, mint amikor egy és ugyanazt a fémet használjuk. Ha tehát például az egész bot vagy a kampó vasból volt, és a vezetõ lemez is, az összehúzódások vagy nem jöttek létre, vagy nagyon kicsik voltak. De ha az egyik vasból van, a másik sárgarézbõl, vagy még inkább ezüstbõl (az ezüstöt találjuk a legjobbnak az összes fém közül az állati elektromosság vezetése szempontjából), ismételt, sokkal nagyobb és sokkal tartósabb összehúzódások jönnek létre. Ugyanez játszódik le, ha egy és ugyanazt a nem-vezetõ lemezt használjuk ugyanebben az elrendezésben. Ha különbözõ fémcsíkokat fektetünk azonos módon két, egymástól elválasztott pontra, tehát például az egyik helyre cinkcsíkot, a másikra sárgaréz csíkot teszünk, az összehúzódások rendszerint sokkal nagyobbak, mint amikor egyfajta fémcsíkokat használunk, még akkor is, ha a két helyet ezüsttel hozzuk érintkezésbe.