A sors még egy utolsó ajándékban részesítette:
az Új Szellemi Front elleni fellépés összehozta Ignotus Pállal, akivel együtt megalapították a baloldali, de „felekezeten kívüli” Szép Szót. 1936 februárjában jelent meg a Szép Szó első, márciusi száma.
Nevét József Attilának köszönhette.
Az elkötelezetten antifasiszta, baloldali szellemű Szép Szó elszánt küzdelmet folytatott a népi írók és legfőbb fórumuk, a Válasz ellen. A nemzedéket megosztó ún. "népi-urbánus vita" a megkésett magyar fejlődés elkerülhetetlen modernizációjának mikéntjéről folyt. Később mindkét tábor osztozott abban a közös sorsban, hogy sem az országon belül, sem azon kívül nem akadt olyan számottevő erő, amelyet megnyerhettek volna céljaiknak. József Attila ekkor már eltávolodott a szociáldemokratáktól is, s egy liberális színezetű, közelebbről meg nem határozott szocializmus platformján állt.
A Szép Szó szerkesztése igazi szívügye volt, s a folyóirat belső köre egyszerre volt számára baráti társaság, irodalmi műhely és eszmei közösség. Ignotus, Fejtő, s mellettük Németh Andor, Reményik Zsigmond és a többiek nemcsak vállalták őt, hanem zászlót is bontottak mellette; úgy tekintettek rá, mint a világháború utáni időszak legnagyobb költőjére. A Szép Szó 1936-os könyvnapi különszáma, a Mai magyarok régi magyarokról élén éppúgy az ő verse állt (A Dunánál), mint az egy évvel később kiadott, Mi a magyar most? című különszám élén (Hazám). 1935 őszén kerültek össze ismét Vágó Mártával (akinek lakásán tartotta a szerkesztőség megbeszéléseit).
Igaz, József Attila már nem érte be a lelkes baráti kör dicséretével, várta a szélesebb, meggyőzőbb visszhangot. Hiába várta. Vágó Márta és Cserépfalvi Imre emlékezéseiből ismeretes, hogy mennyire megviselte a költőt az 1936 decemberében megjelent verseskötete, a Nagyon fáj iránt mutatkozó érdektelenség. Hasonlóképp személyes kudarcként élte meg József Attila, amikor 1937. január 14-én, a Szép Szó által szervezett esten nem olvashatta fel Thomas Mannhoz írt üdvözlő ódáját a rendőrség betiltása miatt.
A folyóiratszerkesztés és a Szép Szó köre is olyan ajándék volt, amely túl későn érkezett: akkor, amikor már egyre kevésbé volt ura magának, s egyre embertelenebb erőfeszítést követelt tőle a szerkesztői és költői hivatás teljesítése. Belül-kívül reménytelen helyzetben, elhatalmasodó betegség és elhatalmasodó „szörny-államok” fenyegető szorításában. Kiegyensúlyozatlan lélekállapota, gyakori indulatkitörései miatt állandó aggodalomban éltek barátai. Igen beszédes az az eset, melyet Vágó Márta említ, mikor a Szép Szó egyik szerkesztőségi üléséről számol be: „A legközelebbi pénteken nem jött el hozzám. A fiúk kétségbe voltak esve. Még az a gondolat is fölmerült, hogy hűtlen lesz, talán átmegy jobbra?"
Félelmetes imitáló képessége volt. Nemcsak saját verseit írta át szívesen újra meg újra, hanem a kortársaiét is (Babitsot alighanem éppen azzal sértette meg legmélyebben, hogy a verseire „korrigált” változatokat ajánlott.) Lehet, hogy éppen ez az imitáló képesség vezetett betegsége végzetessé válásához is. Az újabb kutatások derítették ki, hogy föltehetően stilizálta Rapaport Samu újabb, második könyvét is (Alvás, aluszékonyság, álmatlanság, 1936), valamikor 1936 elején. Ebben bőven olvashatott a freudi halálösztön tartós álmatlanságot okozó s végső soron öngyilkosságra késztető hatásáról, a halálról mint a tökéletes alvás szimbolikus megfelelőjéről. Feltűnő, hogy költészetében 1936-tól válik központi motívummá az álom és a halál (Gyermekké tettél..., Magány, Ki-be ugrál, Kész a leltár). Föltételezhető, a nyelvileg és lelkileg „magáévá tett” könyv tünetleírásaival oly mértékben azonosult, hogy idővel tökéletesen produkálta e tüneteket.
1937. február 20-án ismerkedett meg utolsó szerelmével, Kozmutza Flórával, aki ifjú gyógypedagógusként a pszichológus Szondi Lipót mellett dolgozott. A beteljesületlen szerelem történetét híven rögzíti Flóra - a későbbi Illyés Gyuláné - József Attila utolsó hónapjairól írt könyve (1987). A költő ekkor már nem volt olyan egészségi állapotban, hogy képes lett volna kitartó udvarlásra. A februárban-márciusban írt Flóra-versekről joggal állapítja meg Beney Zsuzsa, hogy „legfőbb témájuk a halál elfogadása”. Az idealizált kedves bennük nem több, mint hívószó az alig remélt utolsó menedék jelölésére. A költő harcát lelke démonaival kegyetlen pontossággal jelzi megrendítő egysorosa 1937 elejéről, ez az iszonyú küzdelmet sugárzó, lelkéből kiszakadt fájdalmas kiáltás: „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!”
Július második felében következett be az utolsó, tragikus idegösszeomlása. Három és fél hónapon át ápolják a Siesta Szanatóriumban. A Szép Szó csehszlovákiai előadó körútján már nem tud részt venni. Novemberben nővérei kíséretében Szárszóra utazik. Amikor meglátogatja Flóra, két búcsúversét ajándékozza neki (Karóval jöttél..., Ime, hát megleltem hazámat...). A Karóval jöttél... két sora - „Magadat mindig kitakartad, / sebedet mindig elvakartad” - az önsorsrontás találó látlelete, s kulcs a költő magatartásához az utolsó hónapokban. December 2-án barátai keresik fel, Ignotus, Fejtő, Hatvany; köztük van az elmeorvos Bak Róbert is, aki a szanatóriumban kezelte. Mindent elkövetnek, hogy felvidítsák. A költő ismét szóváteszi előttük a Nagyon fáj kötet kudarcát. Másnap, 3-án este a balatonszárszói állomáson a mozgó vonat alá veti magát.